Lilypie Second Birthday tickers

Lilypie Second Birthday tickers

2010. augusztus 18., szerda

Gondolatok ......


....ez egy igen hosszú bejegyzés lesz.... :)

Blanka Keresztmamája írt jó néhány sort a blogjában a keresztelő kapcsán benne felmerülő gondolatokról, érzelmeiről. Miután ez a napló azon túl, hogy a távol élő családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek betekintést adjon a mindennapjainkba, legelső sorban Blankának készül emlékként. Egyszer majd megkapja nyomtatásban, könyv formájában. És amiért azt a bizonyos bejegyzést ide szeretném "örökíteni" azon felül, hogy a Keresztmamája megható gondolatait megőrizzük Blanka naplójában, az a néhány ok a következők:
- Ugyan maga a bejegyzés egy visszaemlékezés, egy tömör, de fantasztikusan jól összefoglalt írás a Keresztmama szemszögéből, az eddigi életünkről - nem Blanka a főszereplő - mégis úgy érzem, hogy ha majd egyszer olvasgatja gyerekként, kamaszként ezeket a sorokat, talán jobban megérti majd a szülei, családtagjai pillanatnyi jellemét, viselkedését, nevelési módszereiket. Hogy miért lettünk ilyenek amilyenek vagyunk.
Volt amikor kamaszként anyukám - szerintem - igazságtalanul büntetett, túl szigorú volt velem. Néhány büntetést még ma is 35 éves fejjel helytelenítek és Én másként szeretném majd csinálni. Nagyon bántott, hogy miért nem ért meg, miért gondolja, hogy nem bízhat meg bennem, miért látja a legjobb megoldásnak a túlzott szigort. Csalódásként éltem meg ezeket. Csalódtam Anyukámban, mert azt gondoltam, hogy minden felnőtt, de leginkább Ő tökéletes, hiszen "felnőttek". Csak mostanság értem már, hogy ez mennyire nem így van, hogy mennyire nehéz egy gyereket ügyesen, okosan felnevelni,- talán nem is lehet hiba nélkül - miközben az ember maga is még gyerek legbelül. Akkor ezek a "rendszabályozások" engem eltávolítottak Anyukámtól. Mára már a kapcsolat helyreállt, de azért nyomokat hagytak bennem az akkori érzelmeim. Ha akkor, vagy akár már korábban beleláthattam, volna Anyukám korábbi életébe, gyerekkorába, neveltetésébe, gondolataiba......sőt mi-több az Ő még szigorúbb szülei életébe is, talán könnyebben megértettem volna Őt és a többi körülöttem élő felnőttet, hogy miért és hogyan lettek olyanok amilyenek. Könnyebben fogadtam volna el Anyu elveit,(bár ez tinédzserként nem valószínű) és talán ha korábban megérthettem volna, hogy a felnőttek egyáltalán nem hibátlanok, nem távolodtunk volna el egymástól.
Hát többek közt ezért is szeretném, ha Blanka bepillantást nyerhetne a napló által azokba az időkbe is amikor Ő még nem volt......hogy az egyáltalán nem tökéletes Anyukája, és a mára már szinte tökéletes Keresztmamája miként járták az útjukat....,hogyan próbáltak törekedni afelé, hogy "tökéletes" felnőtté váljanak....de legalább is a gyermekeik szemében.

(Kinga engedélyét ugyan nem kértem meg, hogy ide másolhassam a bejegyzést, de ahogy ismerem Őt, tudom, hogy nem lenne semmi kifogása ellene...)

...jöjjön az a bizonyos bejegyzés:

"Keresztmama lettem.
A kerettörténet és a képek többsége Blanka blogjában található.

Ami pedig belőlem kikívánkozik...
Manóval együtt nőttünk, egészen 10 éves koromig. Egy házban laktunk, teljesen magától értetődő volt a közelsége. Én babázni szerettem, ő nem. Minden családi kisebb-nagyobb alkalomra valami kis műsorral készültünk, hol tornaelőadást tartottunk zenére, hol a karácsonyfa alatt mondtunk verset. Nem tudom, ezek az alkalmak kinek az ötletei voltak, de gyanítom, az övé, hiszen ő volt a legidősebb. Márton, az öccse nálam egy évvel fiatalabb.
Szülőként nagyon megható volt az igyekezetünk, és ahogy visszagondolok, ezt a család is így gondolta.
Szerettem, hogy bár nem volt testvérem akkor még, mégis volt egy nagyon erős kapocs. Veszekedtünk is, (ki nem veszekedne a testvéreivel) de tudtam, ha hazamegyek, otthon találom. Ha nem, rossz volt.

Aztán pár száz méterrel odébb költöztünk, kevesebbet találkoztunk. Aztán ő gimnazista lett, bent a városban, aztán szerelmes is. Elsodródtunk egymástól, nekem mégis maradt egy nagyon természetes közelség a szívemben hozzá. Még akkor is, ha ma már tudom, hogy megbántottam, hogy mivel, arról fogalmam sincs, de el tudom képzelni, hogy a lázadozó, különc kamaszkorom, és fiatal felnőttkorom nemcsak az időszakosan mellém szegődő fiúkat, hanem a családtagjaimat is megviselte... Sajnálom. Szívből...

Volt idő, amikor nem tudtam, hogyan kezdjük újra. Mit kellene újra kezdeni. Nem beszéltünk, rendszeresen legalábbis nem. Nem haragból, vagy megbántottságból, legalábbis én effélét sosem éreztem. Tudtam, hogy ő az unokatestvérem, tudtam, hogy ha kell, leszünk egymásnak. Férjhez ment, én pedig éltem tovább a kissé zilált életemet. Anyukám, aki az ő keresztanyja, sokat beszélgetett vele, mind itt laktak a faluban, míg én a városban éltem.

Akkor kezdődött el újra a kapcsolatunk, amikor a házassága véget ért. Amikor Sanyit megismerte, már sokkal közelebb voltunk egymáshoz, felnőttként, mint addig bármikor, de legalábbis sok év kihagyás után. Aztán férjhez mentem, ő el, én visszaköltöztem (jó volna egyszer újra egy helyen lakni...), neki pedig mindenféle nehézségei voltak az egészségével. Tehetetlennek éreztem magam, a legtöbb, amit adni tudtam, hogy amikor kért, meghallgattam. Mígnem egyszer előállt az a helyzet, hogy azt mondta, elveszik a lehetőségét annak, hogy gyereke legyen.
Dühös voltam. És hittem. Hittem, hogy egy fiatal nő, aki végre rátalált a párjára, elindult az útján, végre önmaga, kaphat még esélyt. Kell, hogy legyen megoldás.
Danival közösen agyaltunk a lehetőségeken, és nagyon hamar kikristályosodott, ki az az egyetlen ember, akihez feltétlenül el kell mennie.

És sikerült. Megműtötték, hősként harcolta végig ezt is, és rendbe jött...
Akkor, abban a helyzetben, csak azt éreztem, hogy ennek így kellett lennie. Megnyugodtam, és végtelenül hálás voltam, hogy segíteni tudtunk.
Már Áront vártam, amikor egyszer a dédinél összefutottunk. Zilált volt, és dühös. Nem sikerült az álma, hogy kisbabája legyen. Pedig csak türelmetlen volt. Pedig csak nem engedett el mindent.
Akkor, ott visszakaptam, ami bántotta. Fájt. Erősnek hisz, pedig nem vagyok az. Sérülékeny vagyok, pláne pocakosan. Hazamentem, kibőgtem magam, és felhívtam.
Másnap Vácra mentünk kirándulni. Hiányzott. Elhívtuk, jöjjön velünk. Jött.
Furán érezte magát, én pedig a harmadikkal a pocakomban tudtam, úton van a kis csodája.

Blanka 2010. március 4-én született. Két nappal múltam akkor 33 éves.
Végigizgultam azt a reggelt, nagyon szerettem volna, hogy minden rendben menjen, hogy jól alakuljon, hogy olyan élmény legyen ez számukra, amihez fogható nincs.
Blanka pici volt, és gyönyörű. Család lettek.

Amikor Manó megkért, legyek Blanka keresztmamája, azt éreztem, megérkeztünk. Bármennyire mások vagyunk, bármilyen messze, kellett az, hogy felnőttként, a gyerekkorunk alapjain újraépítsük a családnak ezt a részét. Szerintem egészen jól sikerült.
Elérkezett a vasárnap, hihetetlenül gyorsan történt a keresztelés, tettem a dolgom, és közben
emlékek, képek, mondatok, események peregtek. Hárman voltunk egymás mellett, mint gyerekkoromban.
A két kislányom sétálgatott körülöttünk, Blanka a gyönyörű kis ruhájában figyelt, hol a Mamájánál, hol a Papájánál. Végül átvettem... És megkeresztelték.
Végérvényese része lett egy közösségnek, végérvényesen visszakapta a Jóisten kegyelmét, és végérvényesen része lett a mi kisebb családunknak is. Kapott három testvért és egy felnőtt szülőpárt is.

Blanka számomra egy magától értetődő kis csoda. Kellett, hogy megszülessen.
Manó, köszönöm, hogy egy kicsit rám bíztad, azon leszek, hogy méltó lehessek ehhez az ajándékhoz. :)

Drága Kinga!
Én köszönöm Neked, hogy Blankát "befogadtad". "Tökéletesebb" Keresztmamája és "keresztcsaládja" nem is lehetne....

Nincsenek megjegyzések: